Nehogy bedőljetek annak a
megtévesztő,magát magyarnak eladó,filmnek és könyvnek,melyről a
következő levél szól.

24 kötetben megjelenik Magyarország története

A józanul gondolkodó ember nem érti, miért ez az elvakult indulat a
magyar ősmúlt tárgyalása kapcsán:

24 kötetben megjelenik Magyarország története Romsics Ignác
főszerkesztésében

"a hivatalosan elismert és támogatott magyarországi történész
műhelyekben megállt az idő"

"ha az erre kiképzett â��szakértőknekâ�� sikerül hiteltelenítenie mindazt,
amit magunkról eddig tudtunk és hittünk, akkor históriai
immunrendszerünk semmisül meg, s csak idő kérdése teljes önfeladásunk"

Megjegyzések a â��Magyarország történeteâ�� sorozat nyitó köteteihez

Az elmúlt hetekben feltűnően gyakran találkozhattunk a Kossuth
Könyvkiadó és a Metropol Könyvtár reklám szövegeivel mind a
televízióban, mind a Magyar Rádióban, mind a folyóiratokban,
hirdetvén: rendkívüli históriai esemény részesei lehetünk, mivel 24
kötetben megjelenik Magyarország története Romsics Ignác
főszerkesztésében, a hazai - úgymond - â��legnevesebb történészekâ��
tollából. Ügyes fogással a nyitó kötetet 495 Ft-os ún. bevezető áron
adták, adják, mégpedig nem a könyvesbolti hálózatokban (ahol valóban
megdöbbentően túlzó 50-60 %-os terjesztői díjat kérnek!), hanem az
újságárusoknál. Viszik is tömegesen az â��Ă�störténet és honfoglalásâ�� c.
kötetet, amelynek szerzője Fodor István, az ún. finnugor irányzat
egyik legmegrögzöttebb, ortodox képviselője.
A 104 oldalas A/4-es formátumú kötet, s természetesen a hozzá
kapcsolódó tv-műsor is, úgy tárgyalja őstörténetünket, mintha az
elmúlt évtizedekben a történettudományban a legcsekélyebb változások
sem következtek volna be, mintha a finnugornak nevezett rokonság
2009-ben is kőkemény igazság volna. â��Természetesen a /finnugor/
nyelvcsaládhoz tartozunk mi magyarok is.â�� - írja a szerző. A
kiválasztott képek közül nyolc, beleértve a teljes tükörbe helyezett
nyitó képet is, a rénszarvas vadász osztyákokat mutatja, akikhez sem
embertanilag, sem genetikailag, sem néptörténetileg az égvilágon semmi
közünk sincs! Nyelvük valóban rokonságot mutat a magyar nyelvvel, ez a
rokonság azonban nem úgy jött létre, ahogyan belénk sulykolni
igyekeznek. Fodor István módszertanilag is ugyanazt az utat járja ma
is, mint amit 25-30 évvel ezelőtt járt, vagyis perdöntőnek nevezi a
visszafelé következtetést, azaz a retrospektív módszert, amely szerint
a XIX-XX. századi vogul és osztyák népművészetben fennmaradt motívumok
visszavezethetők (!) a régészeti korokba, azaz öt-hat ezer évvel
ezelőtti időkbe. Mivel az obi ugorok a XIX. században (!) az ősi
sziklarajzokhoz hasonló tetoválásokat is használtak, ezek
â��kétségbevonhatatlan bizonyítékai annak, hogy a sziklarajzokat több
ezer évvel korábban (!) finnugorok készítettékâ��. Ez a megdöbbentően
primitív és abszurd eljárás, véli és állítja a szerző, teljesen
tudományos és elfogadható, ellenben a nemzeti hagyományaink és
krónikáink szkíta-hun rokonságtudata tudománytalan, dilettáns
megközelítés. Nincs is említés róla az egész kötetben!
Szabad úgy magyar őstörténetet írni, hogy a szkítákról és a
szarmatákról csak annyit közölnek, hogy iráni nyelvűek voltak, tehát
semmi közünk sincs hozzájuk, a hunokat pedig egyetlen szóval sem
említik meg?!
A 14-35. oldalakon 45 esetben szerepel a â��feltehetőenâ��, â��talánâ��,
â��valószínűlegâ��, â��vélhetőenâ��, â��megegyezés szerintâ��, â��sejthetőenâ��,
â��minden bizonnyalâ�� kifejezés, amely jelzi a teljes bizonytalanságot, a
feltevések megalapozatlanságát. De miért nem tárgyalja a legfrissebb
feldolgozás a genetikai vizsgálatok eredményeit, amelyek egyértelműen
kimutatták, hogy a magyarság nincs rokonságban az ún. finnugor
népekkel, miért nem tárgyalja a finn régészek legújabb kutatásainak
összegzését, amelyek elutasítják az uráli és a finnugor időszak és a
közös őshaza feltételezését? Miért nem adja rövid összefoglalását a
korszerű nyelvészeti vizsgálatoknak, amelyek kimutatták, hogy az obi
ugor nyelveknek a magyar nyelvhez kötődő kapcsolatai roppant szerények
és csekélyek, az ún. uráli korra rekonstruált etimológiák száma
mindössze 284 (ebből 148 bizonytalan), a finnugor etimológiák száma
419 (ebből 207 bizonytalan), az ugor etimológiák száma pedig csak 105
(s ebből 52 bizonytalan)! A szerény mértékű nyelvrokonságnak a
legvalószínűbb oka nem az ősi rokonság, hanem a közös kapcsolatok,
érintkezések hatása, amely kialakított egy közlekedő nyelvet.
A szerző is érzi a feloldhatatlan, súlyos ellentmondást a felfestett
őstörténet és a magyarság későbbi története között, ezért a második
fejezettől - noha megmarad a hivatalos változat hirdetése mellett -
igyekszik elhitetni, hogy a magyarokat mind Magna Hungáriában, mind
Kazáriában, mind Etelközben annyi â��külső hatásâ�� érte, hogy - bár az
örökös vándorlás miatt az ekhós szekér maradt a haza számukra - mégis
nagy változáson mentek keresztül. A â��zord északi vidékekre kényszerült
rokonainkâ�� műveltsége degradálódott, az â��előmagyarokâ�� azonban,
valamilyen csoda folytán, nem kényszerültek a tajgára és a tundrára,
nem lettek rénszarvastenyésztők és medve-tisztelők, hanem lovas néppé
váltak.
Nyilvánvalóan súlyosan torz és hamis ez az őstörténeti kép! A magyar
etnikum és a nyelv nem 1500 évvel ezelőtt jött létre, s nem a
nagyállattartásra való áttérés okozta az ősmagyar etnikum
kialakulását.
Tárgyilagos kutató számára felfoghatatlan ez a makacs ragaszkodás az
ósdi finnugor őstörténeti elmélethez. Nem érti, miért tudománytalan
minden más megközelítés? A józanul gondolkodó ember azt sem érti,
miért ez az elvakult indulat a magyar ősmúlt tárgyalása kapcsán?
A 38. oldaltól a képek is azt mutatják, hogy egy egyedi és magas
színvonalú kultúrával rendelkező nép emlékei alkotják múltunk
hagyatékát, amelyben nyoma sincs rénszarvas-, medve- vagy
lúdkultusznak, nyoma sincs a primitív szibériai sámánizmusnak, nyoma
sincs a vogulok és osztyákok igen szerény emlékanyagának, akik még a
XVII-XVIII. században is egyszerű botíjakkal, falándzsákkal,
kőkésekkel és hegyes botokkal voltak felszerelve, s csak ólmot tudtak
önteni. Az archeológia megcsúfolása, hogy magasan fejlett neolitikus,
réz- és bronzkori kultúrákat sorolnak ún. finnugor népekhez, pusztán
azon az alapon, hogy manapság és a közelmúltban (!) ezeken a
területeken finn típusú nyelveket beszélő néptöredékek is laktak,
illetve laknak. Sőt, olyan â��csúsztatásoktólâ�� sem rettennek vissza,
hogy 40 ezer évvel ezelőtti őskőkori kultúrákat â��zürjénföldinekâ�� mond
a szerző, valamint 10 ezer évvel ezelőtti településformákat XIX.
századi osztyák sátrakkal hasonlítgat össze.
Az államalkotó, meghatározó európai hatalomként működő magyarság
őstörténeti múltja biztonságosan, állítják a hivatalosan elismert
történészek, csak a Kr.sz. utáni IX. század elejéig követhető
visszafelé, (zárójelben jegyezzük meg: a szerző az i.e. jelzést
használja a Kr.sz. előtt és után helyett !), feltételesen talán az V.
század is szóba hozható, de a magyar népet nagy múltú, ősi népnek
semmiképpen sem szabad nevezni. Ez ugyanis tudománytalan
dilettantizmus, a finnugornak nevezett töredék népek esetében azonban
ez kőkemény tudomány.
A â��Magyarország történeteâ�� sorozat első kötete semmi újat, semmi
többletet nem ad, ellenben minden elfogulatlan olvasó meggyőződhet
újra és újra a mai hivatalos történészek hamis kettős mércéjéről.
Vajon a sorozat többi kötete is hasonló szellemben készül? Legyenek
óvatosak!
A sorozat második kötete â��Az államalapításâ�� címet viseli, szerzője a
pécsi Font Márta, s ez már eleve garancia arra, hogy az elmúlt hatvan
esztendő alatt kialakított â��hivatalos történeti képetâ�� festi fel a
kötet összeállítója.
A csábos és vevőcsalogató 495 Ft után ez a könyv már 1590 forintba
kerül, de bizony nem éri meg az árát, noha szép kiállítású a kötet,
hála az â��Europas Mitte um 1000â�� c. német kiadású (WBG Darmstadt, 2000)
kötet illusztrációinak!
A hamisságok ebben a kötetben jobban el vannak rejtve, sokszor
hirtelenjében fel sem figyelünk rájuk. Például: â��Géza nagyfejedelem
szereplése váratlan.â�� Miért? Mert a â��barbár szokásjoggal szakítottâ��,
azaz elsőszülött fiát tette utódjává. Csakhogy ez éppen úgy nem igaz,
mint az, hogy â��Taksony azon kevesek közé tartozott, aki túlélte az
augsburgi vereséget és visszatért a Kárpát-medencébe.â�� Az elsőszülött
trónutódlása Álmos nagyfejedelem korától igazolható, s Taksony
elsőszülöttje volt maga Géza is. S az Álmos-Árpád-dinasztiában (819 -
1301) számos a példa erre. Taksony herceg 955-ben részt sem vett a
Lech folyónál szerencsétlenül járt kisebb létszámú magyar sereg
hadjáratában! A XVI. (s nem 14.) századi Aventinus ugyan felsorolja
Bulcsú, Lél és Súr mellett Csabát és Taksonyt is, ám ez közismerten
téves adat! De így kell fogalmazni azért, hogy az olvasó átérezze a
csatavesztés szörnyű súlyát, amely â��rákényszerítetteâ�� a barbár
magyarokat a nyugat felé nyitásra. Az erős magyar állam szóba sem
jöhet, hiszen akkor a kalandozó rablóbandák â��keresztényi megtérésétâ��
nem lehetne kényszer-lépésként tálalni. Arról pedig szó sem esik, hogy
a Magyar Nagyfejedelemség, egyedül Közép- és Kelet-Európában,
független (szuverén) hatalom volt, amelynek fejedelmei igenis maguk
döntöttek minden fontos kérdésben. Így a római judeo-kereszténység
felvételében is, mivel az, ellentétben a keleti kereszténységgel, nem
járt függőségi viszonnyal!
A szerző a nyomasztóan magyarellenes ún. szegedi iskola (Kristó
Gyula, Engel Pál, Róna-Tas András, Makk Ferenc) szellemiségének
kritikátlan szószólójaként festi fel a Kárpát-medencei â��törzsi
államokâ�� létezését, sőt még egy térképet is készítettek a sokféle
â��törzsi országrólâ��, holott a X-XI. században törzsekről és barbár
törzsfőnökökről egyáltalán nem beszélhetünk. Mindaz, amit Koppány
hercegről ír, régi, elavult közhely, Gyula és Ajtony pedig azért marad
â��törzsfőâ��, hogy ki lehessen mondani: â��István király keresztény
királysága lassabb ütemben terjedt ki a Kárpát-medence egészére, mint
korábban feltételeztük.â�� Ám ez a kijelentés is légből kapott.
Ezek után a tárgyilagos olvasót már aligha lepi meg mindaz, amit a
koronázásról, a Szent Koronáról, a palástról és a jogarról ír a bal
felé erősen elkötelezett szerző. Ósdi ítélkezések sorjáznak egymás
után, hiszen â��régóta tudjuk, hogy a korona két részből állâ��, hogy a
jogart Henrik császár adta István királynak, hogy a palást miseruha
volt, etc.
A vármegyerendszer és az egyházmegyék létrehozása önmagában a
legfényesebb bizonyíték István királynak a Kárpát-medence egészét
magában foglaló országára. Önálló magyar állam-felépítést feltételezni
azonban egészen tudománytalan eljárás, â��szembesülnünk kell azzal a
kellemetlen ténnyel, hogy a megalkotás módja, a megyék megszervezését
kialakító politikai elképzelés teljesen ismeretlen.â��
Az első két kötet elolvasása közben és után sok emberben felmerül a
kérdés: mi volt a valódi célja ennek a sorozatnak? Miért sulykolják
továbbra is a régi közhelyeket, miért hallgatják el a rovás betűs
írásbeliségünket, miért nevezik barbár nomád népnek IX-X-XI. századi
őseinket?
A sorozat felkért szerzői mindannyian tudják, hogy a nemzet
lelki-szellemi egység, amelynek két alappillére van: a közös múlt
ismerete és vállalása, beleértve a történeti hagyományokat, a
legendákat, mítoszokat, meséket is, valamint a jövendő közös
elképzelése és építése. Minden nemzet, a holtak és az élők
eltéphetetlen szoros egysége, amelyik nép tehát - bármilyen okból -
megtagadja a múltját jelentő valós őseit, az gyökerét vesztett faként,
elpusztul.
A magyar nép tradicionális tudatában ezredév óta az él, hogy egy ősi
népesség leszármazottai vagyunk, tagjai a nagy múltú szkíta-hun-avar
családnak, amely legalább háromezer éve meghatározó tényezője a
világnak. Ezek a lovasíjász nemzetek igen sokat adtak az egyetemes
világnak, miközben maguk is sok mindent átvettek másoktól. Ha ezt a
tudatot sikerül belőlünk kiölni, ha az erre kiképzett â��szakértőknekâ��
sikerül hiteltelenítenie mindazt, amit magunkról eddig tudtunk és
hittünk, akkor históriai immunrendszerünk semmisül meg, s csak idő
kérdése teljes önfeladásunk. Mindenki láthatja, tapasztalhatja: ez a
folyamat manapság gőzerővel zajlik, sőt egyre agresszívebben lépnek
fel a â��tudatformálókâ�� mind az iskolákban, mind a ismeretterjesztő
fórumokon. Dühödten támadnak az ún. Árpád-sávos zászlóinkra, a
turulmadarunkra, eltorzítva értelmezik a Szkíták aranya c. kiállítás
tanulságait, mellesleg szólván ugyanaz a szerző (Fodor István) végzi
el a magyar múlt â��szkíta-mentesítésétâ��, akiről fentebb már szóltunk!
Nem ritka, hogy jó szándékú magyar tudósok is beállnak a sorba s
kimutatják például, hogy a turul szó a XIII. század végén élt Kézai
Simon eszelménye, szüleménye (Benkő Loránd, Magyar Nyelv 105/2009),
tehát nem magyar nyelvi valóság, hanem a feltételezetten (!) kipcsak
török nyelvű besenyőktől vehette át a krónikaíró. Mintha ezáltal (ha
ez valóban így volt), nem a mi ősi hagyatékunk volna ez a fogalom, ez
a szó ! De bizony az, hiszen a besenyők is édes testvéreink voltak,
több fejedelmünk felesége is közülük való volt.
Szomorúan vehetjük tudomásul, hogy a hivatalosan elismert és
támogatott magyarországi történész műhelyekben megállt az idő!

Dr. Bakay Kornél
Magyar Örökség-díjas
régész