Példa - érték

  2010.04.10. 20:36

A föld minden parcellája szent a népem számára, mindegyik ragyogó fenyőbokor, mindegyik nagy homokos tengerpart, minden harmatcsepp az erdőkben, minden halom és minden rovar hangja szent a népem emlékezetének és a múltjának.

 

A nedv, ami a fák ereiben kering, a rézbőrűek emlékeit hozza magával. A fehér ember halottai elfelejtik a származásuk országát, amikor megkezdik sétájukat a csillagok között; ezzel szemben a mi halottaink soha nem felejthetik el ezt a jóságos földet, mert ő a rézbőrűek anyja.

 

Mi a föld részei vagyunk, és hasonlóan ő a mi részünk. Az illatos virágok a mi nővéreink; a vadállatok, a ló, a nagy sas; ezek a mi fivéreink. A szomorú szirtek, a nedves rétek, a ló és az ember testének melege, ezek mind ugyanahhoz a családhoz tartoznak. Ezért, amikor a washingtoni nagy főnök nekünk üzenetet küld, hogy meg akarja venni a földjeinket, túl sokat kér. A nagy főnök azt is mondja, hogy fenntart nekünk egy helyet, ahol kényelmesen élhetünk egymás között. Át fog alakulni az apánkká, és mi leszünk a fiai. Ezért megfontoljuk az ajánlatát, hogy megvásárolja a földjeinket. Ez nem könnyű, mivel ez a föld szent számunkra. A kristálytiszta víz, ami a folyókban és a csermelyekben folyik, nemcsak víz, hanem a mi őseink vérét képviseli. Ha eladjuk a földjeinket, emlékezni kell arra, hogy azok szentek, és ugyanakkor meg kell tanítaniuk ezt a fiaiknak, és minden fantazmagórikus tükörkép ezekben a tavak tiszta vizeiben őrzi a mi embereink életének eseményeit és emlékeit. A víz mormolása az apám apjának a hangja. A folyók a mi fivéreink, és eloltják a szomjúságunkat, szállítják a kenujainkat, és táplálják a fiainkat.

 

Ha eladjuk a földjeinket, Önöknek emlékezniük kell, és meg kell tanítaniuk a fiaiknak, hogy a folyók a mi fivéreink, és mi az övéké vagyunk, és ezért éppen olyan kedvesen kell velük bánni, mint egy fivérrel.

 

Tudjuk, hogy a fehér ember nem érti a mi életmódunkat. Nem tud különbséget tenni az egyik kődarab és a másik között, idegen vagy kívülálló, aki az éjszakából jön, és elveszi a földet, amire szüksége van.

 

A föld nem a nővére, hanem az ellensége, és ha egyszer meghódította, követi az útját, otthagyja az apái sírját anélkül, hogy törődne vele. Elrabolja a földet a fiaitól. Semmi nem számít. Az apái sírja, a fiai öröksége el vannak felejtve. Úgy bánik az anyjával, a földel, és fivérével, az égbolttal, mint tárgyakkal, amelyeket megvesznek, kihasználnak és eladnak, mint a birkákat, vagy színes gyöngyöket.

 

Az étvágya felfalja a földet, és másoknak csak egy sivatagot hagy. Nem érti, mert a mi életmódunk más, mint az Önöké. Városaik puszta látása bánatot okoz a rézbőrűek szemeinek. De talán legyen, mert a rézbőrű vadember, és nem ért semmit. Nincs egy nyugodt hely a fehér ember városaiban, nincs egy hely, ahol hallani lehet, hogyan nőnek ki a fák levelei tavasszal, és hogyan csapkodnak a szárnyaikkal a rovarok.

 

De talán ennek így kell lennie, mert egy vadember nem ért semmit. A lárma mintha megsebezné a füleinket. És, mindezek után, mire szolgál az élet, ha az ember nem hallgathatja a chotacabras (aguaita­caminos) magányos üvöltését, sem a békák éjszakai társalgását egy tó partján?

 

Rézbőrű vagyok, és nem értek semmit. Mi jobban szeretjük a szél lágy susogását egy tó felszínén, meg ugyanannak a déli esőtől megtisztult vagy fenyőaromával illatosított szélnek a szagát. A levegő felbecsülhetetlenül értékes a rézbőrű számára, és mindannyian osztozunk a leheletben, az állat, a fa, az ember, mind ugyanazt a levegőt lélegezzük. Úgy tűnik, a fehér ember nincs tudatában a levegőnek, amit belélegez; ahogyan a napok óta agonizáló haldokló sem érzi a bűzt. De ha eladjuk a földjeinket, emlékezni kell arra, hogy számunkra a levegő felbecsülhetetlen, hogy a levegő megosztja a szellemét az élettel, amit fenntart. A szél, amely a nagyapáinkat az élet első leheletét adta, megkapja az utolsó sóhajtásaikat is. És ha eladjuk a földjeinket, Önöknek azokat meg kell őrizniük, mint egy különálló és szent dolgot, mint olyan helyet, ahol a fehér ember megízlelheti a mezők virágaitól megillatosított szelet.

 

Ezért gondolkozunk az ajánlatukon, hogy meg akarják venni a földjeinket. Ha úgy döntünk, hogy eladjuk, feltételeket szabnék: A fehér embernek úgy kell bánnia e föld állataival, mint a fivéreivel.

 

Vadember vagyok, és nem értem a másféle életmódot. Láttam ezer meg ezer bivalyt megrohadni a réteken, lelőtték őket, mert a fehér ember vasutat akar építeni.

 

Vadember vagyok, és nem értem, hogy lehet egy füstölgő gép fontosabb, mint a bivaly, akit mi csak azért ölünk meg, hogy életben maradjunk. Mivé lesz az ember állatok nélkül? Ha mindet kiirtják, az ember nagy lelki magányosságban fog meghalni; mert az, ami az állatokkal történik, az fog történni az emberrel is.

 

Minden összekapcsolódik. Meg kell tanítaniuk a fiaiknak, hogy a föld, amire rálépnek, a mi nagyapáink hamvai. Tanítsák meg a fiaiknak, hogy ez a föld meggazdagodott a felebarátaink életével, hogy tudják tisztelni. Tanítsák meg nekik, hogy mi azt tanítottuk a mieinknek, hogy a föld a mi anyánk. Minden, ami a földdel történik, meg fog történni a föld fiaival.

 

Ha az emberek a földre köpnek, magukra köpnek. Ezt tudjuk: A föld nem az emberé; az ember a földé. Ezt tudjuk, minden össze van kapcsolva, mint a vér, ami egyesít egy családhoz. Minden össze van kapcsolva, minden összefüg. Minden, ami a földdel történik, meg fog történni a föld fiaival. Nem az ember szőtte meg az élet szövetét; ő csak egy szál. Amit a szövedékkel csinál, azt magával csinálja.

 

Még a fehér ember sem kerülheti el ezt a közös sorsot, aki odamegy Istenhez, és beszél Vele, mint barát a baráttal. Mindezek után, talán testvérek leszünk. Majd meglátjuk. Tudunk egy dolgot, amit a fehér ember talán felfedez egy napon: a mi Istenünk ugyanaz az Isten. Önök azt gondolhatják, hogy Ő most azoké, akik azt kívánják, hogy a mi földjeink az övék legyenek; de ez nem így van. Ő az emberek Istene, és a részvéte egyenlően oszlik meg a rézbőrű és a fehér ember között. Ez a föld felbecsülhetetlen érték a Számára, és ha kárt okoznak neki, akkor az ki fogja váltani a teremtő haragját.

 

A fehérek is meg fognak halni, talán a többi törzs előtt. Beszennyezik az ágyaikat, és egy éjszaka megfulladnak a saját maradékaikban. De Önök dicsőségtől övezve mennek a pusztulás felé, inspirálva Isten erejétől, aki elhozta Önöket erre a földre, és valamilyen különleges céllal uralmat adott felette és a rézbőrű felett.

 

Ez a sors rejtély a számunkra, mert nem értjük, miért irtják ki a bivalyokat, miért szelidítik meg a vad lovakat, megtöltik az erdők titkos zugait annyi ember leheletével, és telerakják a termékeny dombok vidékét beszélő kábelekkel. Hol van a cserjés? Elpusztult. Hol van a sas? Eltűnt. Véget vetnek az életnek, és megakadályozzák a túlélést.